Belefáradtam

Belefáradtam, hogy a sortűz a Földre velünk van teletárazva.

Kutakkal szívjuk ki az utolsó csepp véredet,

Míg élsz, addig nem nyugszunk, megnyúzunk

Aztán tovább vándorlunk, hogy nyúzzuk testvéredet.

Az utolsó csepp levegőt is elrakjuk egy palackba,

És majd ebben éterin lebegőn rajtad kacagunk.

Az Ózont majd letépjük függönynek, kéreg műkörmök,

Agancs tűsarkak és ez cseppet sem aggaszt.

A földmag medalion majd csak az elitet illeti míg

Till Attila vezeti le a pusztulásodról a realitit.

Ne ordíts alattuk: Róma, Bamako és Teherán

Úgyis elnyomja a hangod, tudom a hócipőd tele már

Nézed, ahogy csúszik ki a gyeplő a kezekből

Aki meg elgondolkodik az kettő az ezerből.

A miénk

Nézz fel testvér! Azt a sok színt, neked
Meg nekem festették oda.
Meg a megannyi léleknek, ki képes rá, hogy a szemén onnan és túl is lássa,
Ahogy a csillagok Göncöl háton indulnak táncolni a bálba.

Hallod?! Ez is csak érted.
Értünk komponálta a szél.
Ő túrt bele az avarba, majd csalogatta ide a madarat
Mesélni, és tépte a gallyat mi most talp alatt roppanó fadarab.

Ezek az illatok, ha nem érted,
mégis kiért?! Szívj mélyet!
Kelletti magát a nárcisz, és fenyő aromát izzad a kéreg.
Feküdj a fűbe, bízd rá magad, és máris tisztulni érzed a véred.

Én vagyok

Én vagyok az, az elhallgatott mondat a sóhajban,
A szájakat elhagyó szavak között.
Én vagyok a zárkózott, mindenkit figyelő ősdajka,
Ki majd ott rothad a falak között.

Én, a kezekről csöpögő tengernyi verejték,
Minden megmunkált bazalt mögött.
Vagyok az indíték a szakállas, szekercét
Lengető agg alak mögött.

Keveseket foglalkoztatok,
Én, akiről senki nem beszél,
A könnyeket kicsaló csípős szembe szél.

Tüske

Ne keress eztán, csak ha fázol

És pokrócra van szükséged, netán rám szorulsz.

Én rád nem többé,

Kiállok a glédából, fáj a talpam, felkopott,

Csak bőrkeményedés vagy talpamon,

Mit piszkálni sem érdemes mától.

Ha kopog a szemed, dobok egynéhány falatot,

Kérd bátran, lehunyt szemfedéllel, igaz.

Vidd, csak tűnj, takarodj,

Te méreg, keserű

Kiköpésre érdemes nyálcsomó,

Visítok, hogy hagyd már el garatom.

Mi minden lettél egyszerre te. Büszke vagy?

Lélegzetvételben hátráló orrsövényferdülés,

Lábamra mélyen kiülő

Visz-ér koszorú, mit orvosok kellene műtsenek,

Mi fájdalmassá teszi minden léptemet.

A tüdőmben egy tüske vagy.

 

Kellemes

Hagyj hátra, megleszek.

A magam csendjében,

Korsókat melengetek keblemen,

Ne félj, hamarosan rend ébred,

Lámpások a tengerek.

Mára alig szegi kedvemet,

Éled a szebb részem,

Lassan kellemes.

Most már csak elvétve,

Érzem azt, hogy megveszek. 

Vagy

Dobhártyára olvadó lágy szavak

Vagy.

Ledobott, bujdosó zokni pár az ágy alatt.

Pakliból kicsúszó Kama Sutra káryalap

Vagy.

Pontusi vörös és kárminpiros árnyalat.

Verejtéktől duzzadt párna vagy,

Vagy

Csak egy ketrecét döngető izzadt szám adat.

Semmi baj

Minek a megannyi bocsánat?
Én nem haragszom, sőt...
hisz kitapétázhatom vele a szobámat.

Hogy vegyem félvállról? / Nyitott szlemmer nézz körül

Hogy vegyem félvállról,

Ha egy félbarna, félbálna

Testalkat kéz széttárva

Mellettem egész nap téblábol?

Vagy teszem fel az agy gyík,

Bucegiből megiszik, vagy kíjt hordót,

Hogy öljön pár kíborgot, csapkodja a kíbordot,

Csak azé me fagy a gíjp.

Vagy amelyiktől a fél város hátrálna,

Cseppet sem gátlásos pár mázsa házsártos bár strázsa.

Aki már méreget bokától, példának okáért banális,

Részemről, de haladok a fészertől a padlásig.

Vagy a két robusztus alkatú

Béemvés, bőrdzsekis, bőrnyakú,

Turista, akiknek alkalomadtán,

Jön a dóziska, és csak úgy alkaron adják.

Vagy a lány, aki elítélte a Pedigreet, pedig még

Alig volt egy hónapja, most csupasz hónajjal

kutyapózban vonyít a Holdaknak,

Hogy a szemét is marja ki a veríték.

Hát hogy vegyem félvállról, midőn egy

Csapat senkiházi ellopkodja az időmet?

Búcsúzóul

Emléked temeti a falon ketyegő quartz óra,

lassan rászórja az utolsó darab földet is.

Elfelejti tervezni a közös kandallót, nappalit,

gyermeket nemzeni, feledésbe merült  hangodat hallani.

Párolog az utolsó csepp formalin.

Az idő bajszot rajzol kacagó arcodra.

Lássam be, hogy nagy Úr? Tán harcoljak ellene?

Te karon ragadod és sétálgatsz ővele, ki zeng neked reggelre mennyei harsonát,

én meg lassan leaggatom az utolsó képet is.

Engedd a csuklóm szabadon, érzed és

hallani véled a gaudeamus utolsó pár sorát.

Inkább dúdolom én is. Tán, harcolnom kellene?!