Belefáradtam

Belefáradtam, hogy a sortűz a Földre velünk van teletárazva.

Kutakkal szívjuk ki az utolsó csepp véredet,

Míg élsz, addig nem nyugszunk, megnyúzunk

Aztán tovább vándorlunk, hogy nyúzzuk testvéredet.

Az utolsó csepp levegőt is elrakjuk egy palackba,

És majd ebben éterin lebegőn rajtad kacagunk.

Az Ózont majd letépjük függönynek, kéreg műkörmök,

Agancs tűsarkak és ez cseppet sem aggaszt.

A földmag medalion majd csak az elitet illeti míg

Till Attila vezeti le a pusztulásodról a realitit.

Ne ordíts alattuk: Róma, Bamako és Teherán

Úgyis elnyomja a hangod, tudom a hócipőd tele már

Nézed, ahogy csúszik ki a gyeplő a kezekből

Aki meg elgondolkodik az kettő az ezerből.

A miénk

Nézz fel testvér! Azt a sok színt, neked
Meg nekem festették oda.
Meg a megannyi léleknek, ki képes rá, hogy a szemén onnan és túl is lássa,
Ahogy a csillagok Göncöl háton indulnak táncolni a bálba.

Hallod?! Ez is csak érted.
Értünk komponálta a szél.
Ő túrt bele az avarba, majd csalogatta ide a madarat
Mesélni, és tépte a gallyat mi most talp alatt roppanó fadarab.

Ezek az illatok, ha nem érted,
mégis kiért?! Szívj mélyet!
Kelletti magát a nárcisz, és fenyő aromát izzad a kéreg.
Feküdj a fűbe, bízd rá magad, és máris tisztulni érzed a véred.